Drégely vára

A Börzsöny-hegység keleti szélének 444 m magas, meredek oldalú sziklabércén emelkednek hazánk egyik – Arany János „Szondi két apródja” című balladájának köszönhetően – legismertebb középkori hegyi várának az utóbbi években konzervált és részben kiegészített maradványai.

A sziklagerinc legmagasabb pontját foglalja el a mintegy 50×25 m-es kiterjedésű, nyújtott-téglalapformájú vármag. Ennek északi részén egy masszív, négyzetes torony maradványai láthatóak, ránk maradt alsó szintjén dongaboltozat részleteivel. Délen egy ugyancsak toronyformájú kapuépítmény található visszaállított belső ajtókeretével és a kívülről felvezető, sziklába vágott lépcsővel. A belső várudvar mai körítőfalai általában csak 1–2 m magasak. Néhány méterrel alacsonyabban a kevésbé meredek északi és nyugati oldalon egy falszoros húzódik, falai – köztük az északi sarkokat lezáró, belül nyitott félköríves toronyépítmények – már jelentősebb magasságban állnak. A falszoros délen ahhoz a sziklatömbhöz fut be, amely a vármaghoz vezető alagútszerű feljárót foglalja magába. A sziklakapu előtt húzódó széles, nagyrészt feltöltött árok választja el a vártól a kiugró sziklanyelvre emelt, különösen vastag falú, patkóalaprajzú, ágyúlőréses elővédművet. Valószínű, hogy a kőfalak előtt megfigyelhető teraszok egykori, fából emelt palánkok emlékét őrzik.

Az írott forrásokban először 1285-ben említett erősség a Hontpázmány nemzetség váraként épült. Hamarosan Csák Máté oligarcha kezébe került, de 1328-tól már biztosan a király birtokában volt, kinek nevében ezt követően Hont vármegye ispánjai rendelkeztek felette, biztosítva a vidéken az uralkodó hatalmát. 1390-ben Luxemburgi Zsigmond – mint sok más királyi birtokot – a Tari családnak adományozta, de 1424-ben már vissza is cserélte tőlük. Végül 1438-ban Albert király juttatta az esztergomi érsekségnek. Mint az érseki vár várnagya volt kénytelen 1552-ben Szondi György alig másfélszáz fős őrségével szembeszállni Ali pasa hatalmas oszmán seregével. A reménytelen helyzetben a várból kitörő Szondit – a Szigetváron hősi halált halt Zrínyi Miklóshoz hasonlóan – máig az önfeláldozás példaképeként őrizte meg a nemzeti emlékezet. A közfelfogással ellentétben azonban a török nem hagyta fel a várat, az 1590-es évekig még jelentős őrség állomásozott benne. A 15 éves háború visszafoglaló hadjárata során ismét keresztény kézre került, az azonban nem ismert, meddig töltött be még katonai szerepet, sem az 1663. évi újabb török hadjárat, sem pedig az 1683. évi harcok során nem említik.

A vár romjainak helyreállítása először még régészeti kutatás nélkül indult meg az 1980-as évek közepén, de 2000–2004 között, majd pedig 2013–14-ben már területe jelentős részén került sor ásatásokra. Ezeknek köszönhetően ismert, hogy a 13. század végén emelt – formáját, elrendezését tekintve jellegzetes magánföldesúri – vár falai a hegycsúcs nagyjából vízszintes platóját foglalták el. Valószínű, hogy az északi torony helyén ekkor egy hasonló épület emelkedett, amely később bizonyára statikai okok – a sziklatömb mozgása, netán földrengés – miatt pusztult el. Talán már ekkor elkészült a déli bejárathoz vezető, sziklába vágott feljáró, de kérdéses, hogy a kapuépítmény mikor nyerte el mai formáját. A 14. századra helyezhető építkezéseket nem ismerünk, az északi kiugró tornyokkal bővített falszoros már minden bizonnyal a 15. századi érseki birtoklás idejére helyezhető. Ugyancsak ebből az időszakból eredeztethető a vármag – egykor valószínűleg lakótereket is magába foglaló – északi nagy tornya. Bizonytalan adatok utalnak arra, hogy a várudvaron előbb gerendavázas, majd kőből épített további lakó- és gazdasági építmények is álltak. Már 1541 után épült fel a déli elővédmű, melyet talán még be sem fejeztek az 1552. évi ostromig. Kifejezett török építkezésekről mindeddig nincs tudomásunk, de a vár előterét még nem érintették a régészeti kutatások.

Nováki Gyula–Feld István–Guba Szilvia–Mordovin Maxim–Sárközy Sebestyén: Nógrád megye várai az őskortól a kuruc korig. Budapest–Salgótarján, 2017. 29–31.